6. Bejegyzés: És most ássunk egy űrkutat

Űrkutatás

Ezt a témát sokan félreértik és azt hiszik, hogy a mai sok-sok milliárd dolláros „pénzkidobás” másról sem szól, csak arról, hogy megfigyeljük a fényévmilliókra, milliárdokra lévő, mellesleg pazar látványú csillagködöket, galaxisokat, melyekről tudomást szerezni „haszontalan”, ám mint említettem, van nekünk egy naprendszerünk, melyben elég izgalmas dolgok zajlanak, melyek egy része (ma még) Science-Fiction, de „holnap” már lehet valóság lesz.

Először is nézzük meg, mi az a Science-Fiction.

Jelentése tudományos fantasztikum, ahol, többnyire, írók használják fantáziájukat és írnak le olyan dolgokat, melyek „alapkövei” – részben, vagy már teljes egészében – megtalálhatóak az adott korban, ők a fejükben ezeket továbbfejlesztik. A Science-Fiction irodalom kétségtelenül legnagyobb alakja Isaac Asimov, ki élete során nem kevesebb, mint 463 könyvet írt, emellett a jegyzetei, feljegyzései egy 70 méter hosszúságú polcot tesznek ki. Ez az ember kimeríti a géniusz fogalmát …

Asimov már az 1950-es években írt az űrutazásról, mai okos telefonokhoz használatos kommunikációs eszközökről, hologramokról, miegymásról. Mondhatni, hogy képzetei mára – a csillagközi utazást és sok egyéb más dolgot leszámítva – valósággá váltak.

Ma ha arról beszélünk, hogy az emberiség hamarosan látogathatja a Holdat, Marsot, sokan nevetnek, legyintenek, hiszen ez „Science-Fiction”, ilyen nincs … legalábbis ma még.

Ám ne felejtsük el, hogy száz éve az autó, repülő, hetven éve a telefon, negyven éve a számítógép, huszonöt éve a mobiltelefon, vagy hat éve annak érintőképernyős verziója, ami sok esetben, neve után, okostelefon, okosabb még a gazdájánál is, mind mind Science-Fiction volt. Akkor ha ma azt mondjuk, hogy megyünk majd a Marsra, azt miért olyan nehéz elhinni? A kérdés nem az, hogy megyünk-e, hanem az, hogy mikor. Mint anno a holdutazásnál, most sem véletlenül képzik az asztronautákat a nagyhatalmak …

Talán sokan nem tudják, de 2004-ben történelmi esemény volt az, mikor az Opportunity nevű marsjáró sikeresen landolt a vörös planétán (mint x-edik szonda, de ez volt a legfejlettebb), majd megkezdte a brutális felbontású képek sugárzását. Ezek egyikén valamiféle lényt is fel lehetett fedezni, ezt:

Ezt a képet persze senki nem erősítette meg, és ez a bejegyzés most nem is a földönkívüliekről fog szólni, arról majd egy másik (azt mondták, várjak vele :) )

Ám a lényt leszámítva fontosabb maga a tény: letettük a lábunkat a Marsra. Ez nem kis szó, sőt, a legnagyobbak közt kéne számon tartani, ám mégis feledésbe merült, pontosabban nem az ilyen jellegű hírek állnak a figyelem középpontjában (hiszen sokkal érdekesebb, hogy melyik híresség kivel, hogyan, merre lépett félre, milyen ruhát hord, a való világ lakói éppen milyen magasröptű dolgokról beszélnek, és így tovább).

2006-ban a Cassini-Huygens landolt a Szaturnusz Titán nevű holdján, melyről pazar képeket készített és azt hiszem még most is folytatja elemzéseit. (mellesleg a szondát 1998-ban lőtték fel, az utazás az űrben óránként 25-40 ezer (!!!) kilométeres sebességgel történt … tehát NAGYON messze van).

Na de vissza a Marshoz. Tudtuk-e, hogy már úton van a következő Marsjáró, a Curiosity, avagy Mars Science Laboratory? A landolása nem garantált, mert 20000 km/h-ról kéne lelassítania, plusz le is szállnia egy darabban, mint régen. Augusztus végén élőben lehet majd nézni a landolást, a visszaszámlálás a jobb oldalon látható, itt: http://www.nasa.gov/mission_pages/msl/index.html

Ha a landolás sikeres, újabb felszíni mintákat kezd el venni a talajból, valamint a légköri összetételt is vizsgálja, melyek mind kulcsfontosságúak a következő évekre, évtizedekre tervezett …

… Mars expedícióra …

Ez itt biztos Science-Fiction igaz? Ne feledd, hogy ahol ezt most olvasod, a monitorod, az is az volt ;)

A nagyhatalmak, akik tudnak rakétát küldeni az űrbe, nagyban képzik az asztronautákat arra, hogy hogyan lehet kibírni egy fél évig tartó utazást a Marsra, mert oda nincs expressz járat.

Tehát a Curiosity az előfutára annak, ami az emberiségnek éppolyan – ha nem nagyobb – lesz, mint anno a Holdra szállás.

Na aztán megint megyünk Science-Fiction-be. Ugye ma már léteznek olyan konténerházak, amiket egyszerűen letesznek egy üres helyre, lerögzítik, és lakható. Ennyi. Ilyet a Marsra is lehet és fognak is küldeni, tehát ki lehet találni, mi lesz az elkövetkezendő évek, évtizedek igen fontos célállomása …

Mint Kolumbusz Kristóf, aki ugyanezt tette 1492-ben. Ha lett volna kishajója, azt küldi előre, de így anélkül ment, vakon, bátran. Most ez az új felvonás, modernebb köntösben. Na, még mindig Science-Fiction a dolog? Vagy inkább csak előretekintés? Nem csak azt kell nézni ami volt és van, azt is, ami lesz, és ez lesz, csak ugye idő kérdése. Még talán a mi generációnk is meg fogja élni, de ha mi nem, akkor az utánunk jövő igen.

A naprendszer maga sajnos a földön kívül nem tartalmaz más olyan bolygót, ahol az élet alkalmas lehet. Bár a Titánon találtak vizet, fagyva, meg légkört is nyomokban, de az annyira messze van, hogy a napfény is alig éri el, mínusz 90 fok a „nappali” hőmérséklet (árnyékban :)) és ráadásul nyolc év az út. Egyhamar nem létesítünk oda semmit, az tuti.

Hogy még beszéljünk egy kicsit a távolságokról, nemrégiben a Voyager 2 űrszonda is elérte a naprendszer szélét (gondolják az irányítók, hiszen már olyan jeleket fogott a közvetlen környezetében, amit már csillagközi térnek neveznek), melyből máris behatárolhatjuk, hogy a mi naprendszerünk milyen „aprócska”, ugyanis a Voyager 2 is hasonló sebességgel, tehát 25-40 ezer km/h-val repeszt, csak őt éppen nem 1998-ban, hanem 1977-ben lőtték fel … Lehet számolgatni …

Más szóval, az űrkutatás a jövőnk része. A földet örökké nem élhetjük, hiába szabályozzák a népességet nagy populációjú országokban (nem, nem csak Kínáról van itt szó, van sok egyéb más ország is, ahol szintén nagyon sokan élnek). Ez a folyamat egyszerűen megállíthatatlan. Persze hely van bőven, mindenki tud hol lakni, de mit fogunk enni? Főleg most, hogy szépen lassan hazabasszuk a saját bolygónkat, megfullasztjuk saját magunkat. Na de most nem a földről és annak nem túl fényes jövőjéről beszélünk, hanem arról, amiben az kering.

Na most jogosan merülhet fel a kérdés, hogy akkor hova tovább? Akkor a Marsot is benépesítjük, és oda menekül majd mindenki?

Nem. 40 éve még Science-Fiction volt, ma már bizonyos, hogy nem csak bolygón lehet élni. Lehet űrállomáson is, ahogy jelen sorok olvasásakor is teszi az a néhány asztronauta, aki mind a nemzetközi űrállomást (International Space Station = ISS) lakja, de már a kínaiaknak is van sajátjuk. Épp néhány napja olvastam, hogy Obama törölte a Nasa további terveit ezzel kapcsolatban, egészen addig, míg meg nem tudta, hogy Oroszország és Kína milyen ütemben koncentrál erre. Amerika ugye nem maradhat le semmiről, így hát ezeket a terveket újra fogják tárgyalni a jövőben.

A nemzetközi űrállomás az utóbbi években kibővült, és az építése, fejlesztése a következő években is folyamatosan zajlik majd, egészen 2020-ig, de 2028-ig javasolták a fenntartását. Ebben az űrállomásban 16 ország érintett, kutatókat szállítanak oda fel leginkább, de már több űrturista is járt ott, többek közt Simonyi Károly, aki nem mellesleg a Microsoft cég Word és Excel fejlesztését vezette.

Na, űrturista. Két szóból áll űr + turista. Ez utóbbi általában érthetetlen nyelven kommunikáló, fényképezőgépét automata fegyvernek képzelő, minden esetben a környezetéhez nem illő öltözékben feszítő, és fogalma-sincs-hol járó embereket takarja. Ám ezen szokásokat az űrben nem igazán lehet kivitelezni.

Ma, ugye a leggazdagabbak és legintelligensebbek számára, mint pl. Simonyi, elérhető az űrturizmus. Egy mindössze csak egy látogatás az ISS-en, aztán uzsgyi haza.

Ez megint felveti a Science-Fiction-t. Száz éve az automobilt csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, később már a tehetősebbek, aztán már mindenki. A következő a repülés volt. Leggazdagabb – tehetős – bárki. Egy három lépcsős logikai fonalat találunk itt, már ami a közlekedést illeti. Ha az autó és repülőgépek esetén élt ez a leggazdagabb – tehetős – bárki háromszög, akkor az űrutazás esetén nem nehéz kitalálni mi kerül a kérdőjelek helyére: leggazdagabb – ??? – ???. Ez ma Sci-Fi, egy idő után történelem lesz.

Na de nézzünk meg egy másik érdekes témát, melyből az egyik egy ún. Kepler 22b című vezető hír volt mindenhol, de fogadni merek, mára már senki sem emlékszik erre. Ez a Kepler 22b egy ún. Exobolygó. Mi az exobolygó?

Néhány évtizeddel ezelőtt sok csillagász feltételezte, hogy nem csak a mi naprendszerünk az egyetlen a galaxisunkban, aminek vannak bolygói. A technikai alulfejlettség miatt az 1990-es évek elejéig kellett várni arra, hogy bebizonyítsák, van más csillag, vagyis nap, ami körül bolygók keringenek. Sőt, nem is egy … mára 700 fölött van az ilyen regisztrált planéták száma.

Ám itt még mindig nem állt meg a dolog. További feltételezés volt, hogy van köztük olyan, amely a „lakható” távolságban kering, vagyis nem túl közel a csillagához (ahol a hőmérséklet „napon” 1600 fok is lehet), és nem is túl távol tőle (ahol „napon” sem megy mínusz 100 fölé). A Kepler 22b volt az első ezek között, ahol az esetleges élet feltételei adottak. Ugyan még nem tudják, hogy van-e ott víz, de ha abból indulunk ki, hogy H2O a víz képlete, mely alapanyagok, vagyis hidrogén és oxigén, az univerzumban mindenhol megtalálhatóak, akkor nem nehéz kitalálni, hogy ott is lehet. Ennek esélye 90% fölötti.

Aztán hogy élet is van-e (ahol víz, ott élet), nem biztos, hogy igaz, és ennek kivesézése érintené a darwini dolgokat, ezt szembefeszítve vallási tanokkal, így hát nem merülök bele mélyebben (de ami késik nem múlik ;)).

Ha a vizet vesszük alapul – mely csupán a mindenhol megtalálható anyagok megfelelő kombinációja –, vagy más életformákat – melyek ugyanúgy alapvető anyagok jóval összetettebb kombinációi –, akkor nem nehéz elképzelni, hogy a Kepler 22b-n az élet esélye igen magas, hiszen a lényege éppen az, hogy lakható zónában, tehát olyan pályán kering, mely elviselhető hőmérsékletet eredményez a felszínen. Ám hogy „odaugorjunk” és ezt megvizsgáljuk, ahhoz át kéne hidalni azt a röpke 600 fényéves távolságot, vagyis a fentebbi példákból kiindulva, egy űrhajó, ami a ma ismert sebességgel (25-40 ezer km/h) haladna, akkor … akkor … számolok …5 676 480 000 000 000 km, vagyis több, mint 5 és fél billiárd kilométert kéne megtennie, melyet ha elosztunk a csúcssebességgel, a 40 ezer km/h-val, akkor azt kapjuk, hogy 141 912 000 000 óra az utazás, vagyis 16 200 000 év. Remélem jól számoltam. A fény ennél gyorsabb, annak „csak” hatszáz év kell :)

Az ide való látogatás már valóban Sci-Fi. Talán sok sok évszázad múlva, ha még létezik az emberiség, akkor talán megalkotjuk Asimov másik „találmányát”, a Warp-Drive-ot (Sci-fi filmek alapvető kelléke), vagyis térhajlító hajtóművet, melyek nem a minél nagyobb sebesség elérésére törekednek, hanem arra, hogy az utazás kiinduló és végpontját, vagyis a tér két pontját egy helyre hajlítsa, ezáltal egy fent említett utazás nem ennyi évet, hanem egyetlen napot venne igénybe. Ajánlott film az Event Horizon, magyar címén Halálhajó, melyben egy ilyen kutatóhajó megteszi az emberiség első ilyen térugrását, ám nyomtalanul eltűnik … hét év múlva azonban felbukkan, és SOS jeleket fognak a fedélzetéről, ezért egy mentőhajó repül a Neptunusz-hoz, az Event Horizon hajóhoz, és bemennek kideríteni, hogy hova tűnt a legénység, és hol volt a hajó hét évig … Erős idegzet ajánlott ehhez a filmhez.

Az űr azonban nemcsak lehetőségeket, szépségeket és a jövőnket rejti, hanem katasztrofális veszélyeket is.

Ki ne ismerné a Maja kalendárium 2012-es, Karácsony előtti „Világvége” elnevezésű napját? Filmet is készítettek, manapság mindenki erről beszél.

Bármi, ami az űrben történik, a leggyorsabb lefolyás is évezredeket, milliókat vehet igénybe (hogy pl. a Hold a földbe csapódik, ha ez igaz is, akkor is évezredek kellenek ehhez, nem fog csak úgy „bezuhanni” a Csendes-Óceánba). Ám vannak olyan égitestek, amik elég gyorsan közlekednek, kábé úgy, mint egy mai, emberiség által épített űrhajó, vagyis űrbéli léptékkel mérve csigalassúsággal, de emberivel piszok gyorsan.

Ezek az aszteroidák és üstökösök.

A filmek (Deep Impact és Armageddon valóban (kis eséllyel) előforduló veszélyeket dolgoznak fel, ahol a főszereplő maga az üstökös vagy aszteroida. Előbbi film egy gyönyörű szép dráma, mai napig egyik kedvencem, a másik egy vicces, bár eseménydús tipikus hollywoodi fos (bár vannak benne jó jelenetek). 

No, lényeg a lényeg, ez a veszély valós, nem véletlenül van minden egyes repkedő test a csillagos éven lajstromozva, kategorizálva, megfigyelve. Szerencsére erre már külön műholdak is rendelkezésre állnak, egyiket nemrég állították élesbe, és míg azt hitték, hogy körülbelül kilencezer veszélyes kategóriába tartozó objektum cikázik a naprendszerben, addig ez a kis kütyü egyből ötvenezerre vitte fel a számukat.

Ám aggodalomra semmi ok, minden nagyhatalom fel van erre készülve, és ha észreveszik ezt, kilőnek pár nukleáris rakétát és bumm, a kis darabok meg lepattannak a légkörről, láthatunk egy igen gyönyörű tűzijátékot és kész. Feltéve, ha észreveszik ezeket a testeket …

Talán sokan emlékeznek arra, hogy ilyen vagy olyan méretű test „éppen” elvétette bolygónkat ennyi és annyi kilométerrel (a legközelebbi Föld-Hold távolság volt, tehát piszok közel). Ám arról sosem szólnak a hírek, hogy éppen jön egy, majd láthatod amint elmegy mellettünk. Néhányat csak a vakok nem látnak, mint pl. Halley üstökös, ami 1986-ban „járt erre”, majd visszajön kb. 2062 körül, vagy a Hale-Bopp 1997-ben, ami 3500 év múlva néz vissza. Ezek üstökösök, amiknek van csóvájuk, az aszteroidáknak nincs semmi, vagyis ha nem vetül rájuk a nap fénye, nem láthatóak (emberi szemnek legalábbis, ám vannak erre is megfelelő műszerek).

A veszély ezen testek esetében azt jelenti, hogy ha eltalálják a földet. A Dinoszauruszokat egy ilyen pusztította ki „nemrég”, de nem maga a becsapódás, hanem ami utána következett. Kutatók azt feltételezik, hogy az az aszteroida, mely hozzávetőlegesen 15 kilométer átmérőjű volt, Amerika közelében csapódott be, a Mexikói Öbölben, a Yucatán félszigeten. Ez a 15 km átmérő igazából semmiségnek tűnik a földhöz képest, ám szegény dínók hogy megijedhettek, mikor az éget elsötétítette egy baszott nagy fekete tömeg, ami rájuk esett. Maga a becsapódás több tízezer nukleáris bomba egyszeri robbantásával volt egyenértékű, sok száz kilométeres körzetben gyakorlatilag minden eltűnt. Majd ezután jött az, ami a dínókat kiirtotta: egy több milliárd tonnás test felrobbanása gyakorlatilag hagy maga után némi „piszkot”, ez a porréteg berobbant akkor a légkörbe, körbeölelte a bolygót és elzárta a napfény elől pár évre (ezt a jelenséget hívják nukleáris télnek). Ez idő alatt az őshüllők (bár tudták, hogy kéne sapka, sál) szépen kockára fagytak a mínusz száz fok körüli hidegben.

Ez történt nemrég, vagyis 65 millió éve. Azóta is megesett hasonló eset, melyek egyike (már ami az észlelteket említi), a Tunguz meteor volt 1908-ban. Lakatlan területre csapódott be a test, és nem is volt olyan hatalmas, hogy globális katasztrófát idézzen elő.

Minden egyes hullócsillag, amit látunk éjszaka, az ilyen testek légkörbe lépésének következménye, ahol ezek elégnek. Ám a hullócsillagok nagyon aprók, milliméteresek. A veszélyeseket 150 méteres átmérő fölé sorolják, ezek a légkörbe lépéskor nem égnek el, hanem képesek elérni a felszínt, és ha ez éppen egy nagyváros kellős közepe, hát …

A pusztító erőt is ha jól tudom úgy kategorizálják, hogy tíz méter átmérő felér egy kilotonnás atombombával. Na most képzeljük el, hogy egy 150 m-es test éppen ráesik mondjuk Londonra …

Ilyen testekből, és ennél nagyobbakból alkották azt az ötvenezres listát, amit árgus szemmel figyelnek, hiszen ez igen nagy veszélyt rejt magában.

Tudósok szerint ma nem létezik olyan esemény legyen az ember által előidézett vagy természetes, ami az emberiséget leradírozná a térképről, kivéve a fenti esetet. Az esély erre azonban nagyon csekély …

Mivel ezt a témát kedvelem, és magam is ámulattal, félelemmel vegyes tisztelettel követem, így egy könyvem is készülőben van erről, melyben egy nagyméretű test közeledik a föld felé, a pályaadatai alapján csak legyintenek rá, ám egy gravitációs vonzás lerántja a röppályájáról és becsapódik. Mire ezt észreveszik, csak hónapok maradnak hátra, és magát a testet nem tudják elpusztítani, de mentik, akit csak lehet, ezért hegységek mélyén óvóhelyeket alakítanak ki és bezsúfolják azokat, akik az emberiség szempontjából „hasznosak”. A történet ott kezdődik majd, hogy a nukleáris tél a végéhez közeledik, és egy hegy mélyén lévő kolónia depressziós túlélői visszatérnek a felszínre, hogy visszahódítsák, újjáépítsék azt, ám azzal nem számolnak, hogy más kolóniák túlélői nem ugyanazt az eszmét vallják… Nem beszélve a föld alatti bezártság során kialakult személyiségtorzulásokkal, és különféle járványokkal …

Az ISS-ről, Exobolygókról, meteorbecsapódásokról mind mind található háttér információ a wikipédián, de ott borzalmasan hosszúak a cikkek, akit bővebben érdekel a téma, ott utána nézhet.

Végszóként még annyit, hogy mint látható, az űrkutatás nem csak arról szól, hogy figyeljük az égen zajló csodaszép dolgokat. Sokkal emberközelibb ez az egész, és ha valaki követi ezeket az eseményeket, érdekes dolgokkal szembesülhet.

És reméljük, hogy a Curiosity sikeresen landol, hogy új fejezetet nyisson az emberiség történelmében … 

5. Bejegyzés: A londoni emberek

Mikor emberekről ír valaki, azzal a témával manapság vigyázni kell, hisz két rossz szó, és máris azt kiabálják rád, hogy rasszista vagy. Ebből következően az említett országok fiaival és lányaival való tapasztalataim kerülnek megosztásra, melynek tükrében egy szigorúan szubjektív vélemény olvasható, melyben sok pontatlanság is lehet, ám mindenképpen több, mintha például egy kínaira a „rizszabáló” jelzőt húznánk rá. Vagyis a következők nem tények, hanem tapasztalatok és vélemények.

Nézzük abc rendben, mely sorrend persze meg fog változni :)

Anglia: Ha nem velük kezdődne, akkor is velük kezdeném ezt a listát. Nos, az angolok egy roppant harcias nép, történelmük során kb. 80 országba tették be a lábukat, és ezek egyike sem volt békés látogatás. Gyakorlatilag a fél világot szétverték már, lefektették pénzügyi alapjaikat, melyből a mai napig – mint látható – szépen és vígan élnek.

A fiatalabb angol férfiak – tinédzserek – nagy százaléka eléggé tesztoszterontól túlfűtött, agresszívak, hangoskodnak, a lányok kissé kurvásan viselkednek. Ezt idővel kinövik, meglátásom szerint 20-25 év körül átmennek egy kicsit nagyképű, de már békésebb polgárba, efelett pedig már csak a focimeccseken látod őket őrjöngeni. Ezt nevezhetjük akár felnőttségnek is, vagy hogy benő a fejük lágya. Ez igaz is lenne, ha nem ismerném más országok tinédzsereit, így azt mondanám, hogy az angol tinédzser a világon a legrosszabb. Persze ez nem azt jelenti, hogy tömeges hullámokban járják az utcákat mint a sáskák és szétvernek mindent. Sok köztük már könyvet olvas ebben a korban (ez természetesen szülőktől és környezettől is függ), és nem a kötelező olvasmányokat mindig.

A felnőttebb angolok már békésebbek, nagy részük elég barátságos, és mindenképpen azt mondom, hogy eléggé érdeklődőek a világra … amennyiben el tudod nekik mondani, hogy mi a dörgés. Sok esetben eléggé lenézik az angolul nem beszélőket, de ha tudsz velük kommunikálni, elég tartalmas beszélgetéseket lehet velük folytatni.

Vallásuk: Foci. Valami elképesztő mértékben képesek még az utcák is kiürülni egy-egy komolyabb focimeccs élő sugárzásakor.

Brazília: Portugál nyelvet beszélik, spanyolt is értik. Szívós nép, kábé mint a magyarok, remekül, kreatívan, kitartóan tudnak dolgozni, és éppúgy tudják egymást marni, mint mi.

Afganisztán: Ha ráveszed őket arra, hogy dolgozzanak, elég jól csinálják. Ha ráveszed őket … 

India: Nos, mikor róluk van szó, sokan egyszerűen csak rájuk húzzák a jelzőt, hogy „cigány” és ezzel el is van intézve. Ám ne feledjük, hogy az indiai kultúra az egyik legősibb az írott civilizáció fennállása óta. Kultúrájuk (bár személy szerint nekem nem tetszik), mindenképpen elismerésre és csodálatra méltó, több ezer éves szokásokat a mai napig űznek, a család fogalma szent, mely szintén szép dolog, de már-már annyira átmegy civilizálatlanba, hogy fájó. Mivel ősi szokás szerint megy a párkapcsolat, vagyis addig nincs szex, míg nincs házasság, nem ritka a 25-30 éves szűz lány és fiú. (Pedig az indiai lányok nagyon szépek ám ;)) Ez nekünk hihetetlen, nekik természetes. Az ő szemszögükből pedig az európai kultúrák tocsognak a fertőben. Kinek van igaza?

Jellemző rájuk még az ún. fillérbaszó viselkedés, vagyis a szarrágás, vagyis a kuporgatás. Egyetlen pence-ért ölni képesek. Nagy részük igen gazdag, olyan autókkal járnak és olyan palotákban laknak, hogy még az angolok sem tudják egykönnyen figyelmen kívül hagyni a nagy mennyiségű pénzből származó hatalmukat. Sok helyen ott vannak, Tesco, Sainburys, Waitrose, általában ha egy indiai bekerül egy vezető pozícióba, onnan már csak indiaiakat vesz fel, függetlenül attól, hogy ezen a téren már elég gyengén muzsikálnak. Lusták, hülyék (ez utóbbit sokszor tettetik, hogy ne őket kérd meg a dolgok oroszlán részére), koszosak, de ha megszokják a tempót (ami akár hónapokba is telhet), akkor elég jók tudnak lenni. És az pedig tény, hogy sehol a világon nem vagy nagyobb biztonságban, mint az indiaiak közt, mert a kultúrájuk, vallásuk része az élő dolgok tisztelete, legyen az kis mókus, tehén, vagy akár ember.

Pakisztán: Sokan nem szeretik őket. Vannak köztük jó gyerekek, jó fej emberek, nem is kevés, de valahogy az első benyomásra sokuk nagyon unszimpatikus. Rájuk is jellemző, hogy lusták, tettetik a hülyét, de ha megszokják a tempót és ráveszed őket a kemény munkára (melyhez sokszor meg kell őket fenyegetni), akkor jól muzsikálnak. Iszonyatosan beképzeltek tudnak lenni, és talán a világon nekik van a legkevesebb indokuk erre. Egyszerűen semmit nem tettek le a világ asztalára, nem is tesznek, nem is fognak tenni. Bár országuk fejlődik, rengeteg fiatal jön ide tanulni és közben időleges munkát vállalni, tehát pénzük nekik is van, de annyi nincs mint az indiaiaknak.

Kína: Hasonlóan mint India, az írott történelem legősibb civilizációja. Mikor Európában még kőbunkóval hajkurászták egymást az emberek, nekik ekkor már teljes energetikai térképük volt az emberi testről, építkeztek, írtak, számoltak, miegymás. A helyzetük a mai napokban pedig, nos, hát ország szempontjából roppant gazdag, hisz ők tartják ma el a világot a több trillió dolláros tartalékukkal, ám egyének és emberek szempontjából kutya világ van ott. Igen, enyhén szólva túlnépesedtek, és iszonyatosan sokan vannak. Kínai kolóniákat, csoportokat a világon szinte mindenhol meg lehet találni. A kínaiak alapvetően szorgosak, veszélytelenek, én személy szerint még soha az életben nem láttam kéregetőt közülük, sem olyat, aki segélyeken élne. Segítik egymást, mivel kínai étteremből (ebből következően a remek kajájukból) mindenhol van a világon, ami persze személyzetet is igényel. A Kínai kultúra emellett (számomra) nagyon szép, ők is, a mai napig űzik több ezer éves szokásaikat, mint pl, a kínai újévi ünnepség, melynek Londonban is évente több százezer látogatója van, és ez még csak egy kis kínai kolónia; vajon mi lehet New York-ban, Los Angeles-ben?

Japán: én személy szerint szerelmes vagyok ebbe az országba, de hát ezt mindenki tudja rólam, aki nem, az most megtudta :) Mikor kint voltam, sokan kérdezték, mi a jó benne? Én erre nem szoktam válaszolni, ehelyett visszakérdezek, hogy kérdezd azt, mi nem jó. Ezt követően pedig nem tudok válaszolni.

Japán is elég ősi civilizáció, elég sokáig elszigetelték magukat más országoktól, ez időtájt kegyetlen háborúkat vívtak egymással, mesterségük, hivatásuk a háború volt. Mikor a japán császár nyitni akart a nyugati világ felé, a szamurájok ezt meglehetősen zokon vették (erről szól Az Utolsó Szamuráj című film), és a nyugati, modern, fegyveres hatalmak, mint a filmben, sokáig masszív vereségsorozatot szenvedtek az ugyan primitív fegyvereket használó, ám ezer évig folyamatosan háborúzó nemzet ellen (Mint a filmben: – Áh, ezek csak barbárok, kardokkal és íjakkal – mondta Colonel Bagley. – Igen – tette hozzá Nathan Algren – akiknek az utolsó ezer évben űzött hivatásuk a háború volt).

Japán ma ipari és kulturális óriás; ha azt mondjuk Japán, mindenkinek szamurájok, gésák, pagodák, sushi, Suzuki, Toyota, Sumo, Sake, Anime, Manga, sok minden eszébe jut, de a lényeg, hogy őket mindenki ismeri. Aki nem, az vagy barlangban élt, vagy még csak öt éves.

A japán emberek egymást segítik, de itt brutális mértékben. Csoportosan érkeznek, sokszor még be sem tették a lábukat Angliába, máris van szállásuk, munkájuk, mindenük, mert a többiek, az egység érdekében elintézik nekik, hogy minél gyorsabban hatékonyak legyenek. Sokuk csak tanulni jön valami egyetemre, vagy csak angol nyelvet a legnevesebb iskolákban, de nekik is már el van intézve minden. Ritkán közösködnek másokkal, elég magukba zárkózóak, de persze lehet találni köztük sokat, aki megnyílik, barátkozik.

Munkatempó tekintetében bizton állíthatom, hogy a világon senki nem tud versenyezni velük. Kultúrájuk része a tökéletességre való törekvés, mely ugyan csak egy kifejezésnek tűnik, de roppant bonyolult dolgokat takar. Egyik példa talán éppen a munka: addig nem hagyják abba, míg nem készült el teljesen, vagy ők maguk össze nem esnek. Persze ez csak a véglet, a munkaidő végére azért ők is érzékenyek reagálnak, de amíg csinálják, addig úgy, mint egy őrült. Londonban elég sok japán szaküzlet van mind irodalom, nyelv, Anime (ez utóbbira rendezvények is szoktak lenni, ahová előszeretettel el szoktam látogatni), főzés és alapanyagok területén, nem beszélve a népszerű Sushi bárokról és kiszállítási iparágról, meg sok egyéb étteremről.

Lengyelország: „Kurva, kurva, kurva”. Ha ezt a szót ki tudod venni abból a karattyolásból, akkor egy lengyellel van dolgod :) A „kurva” szó náluk is ugyanazt takarja: azt a szót melyet több dolog, személy, esemény, gyakorlatilag szinte bármi leírására kiválóan lehet használni.

A lengyelek nagyon sokan vannak Londonban, sokszor botrányosan is tudnak viselkedni, de az évek során már vagy kibaszták őket az országból, vagy megtanultak beilleszkedni. Bár szépen szét tudnak húzni, az összetartás jellemzőbb vonás náluk. Hasonlóan, mint az indiaiak, ha egy lengyel kerül valami vezető beosztásba, utána csak lengyelekre fókuszál, csak olyanokat vesz fel.

Elég jól tudnak dolgozni, de sokszor lusták is.

Olaszország: Na, ha már hangoskodásról van szó, akkor ők viszik a pálmát. Általában egy csoport, minek nem ismered fel a nyelvét, de hallod őket az utca másik végéről, szinte 90%, hogy olasz. Temperamentum tekintetében még a csajok is megdöbbentőek. Barátságosak, de ha elkapja őket a gépszíj, mennek előre, át mindenen, még embereken is. Általában mindig elégedetlenek, mikor minden tökéletesen, harmonikus, akkor ha más nem, kitalálnak maguknak valami problémát, melyen rágódhatnak.

Amerika: Akad közülük itt, nem is kevés. Akcentusuk alapján könnyű megismerni őket, legtöbbször valami üzleti célú látogatásban vannak, esetleg itt (is) van cégük, befolyásuk, vagy tanulnak valamit egy londoni egyetemen.

Ausztrália, Új Zéland: érdekes akcentussal megáldott emberek, nem sokkal találkoztam eddig, így nem tudok sok konkrétumot mondani róluk.

Írország: Az írek roppant nagy nácik, az angolok után mindenki mást utálnak. Az ír cigányok, mint a Blöff című filmben, London szerte jelen vannak, sokszor lopnak, betörnek, de a környéket, ahol élnek, mindig békén hagyják. Eléggé érthetetlenül beszélnek, megint a filmet tudom felhozni, néha még az angolok sem értik, miről beszélnek. Időnként elég kötekedőek, de csak a szájuk nagy.

Skócia: hát ha már akcentus, akkor itt megint egy érdekes jelenséggel találkozhatunk. Aki megérti a skót akcentust, az áthidalt egy nagyon nagy hidat a megértésben.

Cockney: Ez nem népcsoport, hanem dialektus, kelet londoni, borzalmasan nehéz megérteni, többnyire futballhuliganizmusból fejlődött ki. Esetükben nem csak azt kell megérteni, hogy mit mondanak, hanem azt is, hogy az mit is jelent, mert bizony maga mögött hagy sok írott szabályt, szinte nem létező kifejezéseket használva.

Magyarok: aki most nem szeretne fájó dolgot olvasni, kérem klikkeljen a nagy piros X-re a jobb felső sarokban (Windows), vagy a piros pontra a bal felsőben (Mac OS).

A magyar nép hihetetlen szívós, a jég hátán is megél, kreatív, mindent megjavít, elrendez, rendbe tesz, átrendez.

Néhány éve, egy angol fickó, aki jártas volt a történelemben és remekül vágta a magyar történelmet is, azt mondta nekem, hogy „Ha ti, magyarok megtanulnátok összefogni, akkor nemcsak a mostani rossz helyzeteteken javítanátok, hanem még elég erősek is lehetnétek ahhoz, hogy akár egy erőteljes birodalmat alapítsatok és utána azt csinálhatnátok, amit akartok.”

Tanácsa megfontolandó, főleg azért, mert itt egy olyan emberről volt szó, aki nem magyar, mégis tudja, mire vagyunk képesek. Igen, csodákra … Csak az az összefogás is kéne …

Sajnos a magyarok itt nem csak az én szememben, de nagyon sok más nép szemében olyan mértékben leszerepeltek, hogy aki ír egy hasonló értekezést a világ népeiről, biztosan nem fogunk abban előkelő helyet elfoglalni. Ez kinek a hibája? Lehet szidni a rendszert, lehet szidni mindenki mást, hogy kinek jó, kinek nem jó, mi miért voltunk ebben meg abban a helyzetben, de a tényen nem változtat: ez a mi hibánk, senki másé. Nem a kínaié, hogy olcsóbban gyártja a ruhát, nem a németé, mert rabszolgaként dolgoztat minket, nem az angolé, aki teázni jön ide, nem a japáné, aki gyárakat épít itt, sem senki másé. A Mienk.

A magyar, aki gyárat építene, el van lehetetlenítve már magától az ötlettől is, persze, hogy helyette jön a francia, a német, meg ki tudja még ki. A magyar, aki boltot nyit és emberek tucatjainak ad munkát, és ezreknek terméket, az nem azt szeretné, hogy egy jóindulatú besúgó jelentsen egy tényleg véletlenségből elkövetett hibát, minek következtében bezárják az egész boltot, mehet mindenki az utcára.

Nemrég volt egy videó a magyar termékekről, hogy vegyünk magyar terméket. Vennénk mi, de a boltok polcai tele vannak pl. kaliforniai paprikával, ilyen meg olyan világtermékekkel, holott lehet, hogy a szomszéd utcában szedték le őket, egy másikban meg csomagolták, de mivel „jól hangzik” máris ráharap mindenki. De akkor hol a magyar termék? Miért nem azt veszik, amit tényleg magyar kistermelők készítenek, finom magyar receptek szerint? Vagy mi a helyzet a McDonalds-al, Burger King-gel? Pl. XY néni büféjében sokkal, de sokkal szaftosabb hamburgereket kaphatunk, miért kell neki bezárni, azért mert mindenki a McDonalds-ba/Burger King-be megy jóval drágább, fél fogunkra sem elég hamburger formájú rágcsálnivalóért? Ezek a pontok kimerítik a fenti példát, vagyis ez nem másnak a hibája, csak a mienk. El kéne ezeken gondolkozni.

Ezt a listát még sok-sok példával tudnám folytatni, de nem fogom … legalábbis most nem.

A következő adásunkban ásunk egy űrkutat, vagyis űrkutatásról lesz szó, mellyel kapcsolatban – az utóbbi hónapok beszélgetéseiből kiindulva – sokan azt hiszik, hogy a Nasa és a többiek csak a színes (mellesleg veszett gyönyörű) jelenségeket figyelik és elemzik az égen, de van ám egy naprendszerünk, melyben roppant izgalmas, és az emberiség számára igen fontos dolgok zajlanak …

Maradjanak velünk :)

És most reklám :)

4. Bejegyzés: Képek Notting Hill 1/x (ahol x bla,bla)

Ez csak a karneválkor látható!!!

3. Bejegyzés: A londoni közlekedés és egy-két baleset

És akkor ezt itt most a 3. Bejegyzés, melyben a közlekedésről lesz szó.

Londonban, meg úgy egész Angliában (meg Hong Kong, Japán, Ausztrália, Új Zéland, és még sok más ország) baloldali közlekedés van. Nem fordítottat mondanék, mert az félreérthető, hiszen nem hátrafelé mennek a járművek.

A londoni közlekedés két fontos tulajdonsága a birkatürelem és az előzékenység. Aki nekivág a City-nek (ennek jelentése bár nagyváros, London esetében ez a belváros elnevezése, másik a downtown, de az amerikai nyelvjárás, és ettől kezdve pedig megszaporítom ezen kifejezéseket, így legalább tanulhat egy kis angolt ebből is bárki), az tudja, hogy egyhamar nem fog kijutni belőle (hideg élelem ajánlott). London körül egy ún. M25 nevű gyorsforgalmi út épült, melyet használva megkerülheted az egész várost (bár ez sem kis utazás), valamint belül is van egy körgyűrű, melynek neve North Circular és South Circular (ez utóbbi néhány részen nem elkülönített szakasz, így elég nagy a napi káosz).

Londonnak nem kevesebb, mint 72 ezer utcája van, a néhány méteres kis sikátortól kezdve a több kilométeres sugárútig. Az elrendezésük azonban elég kaotikus: ha pl. Budapesten eltévesztesz egy leágazót, vagy csak nem lehet ott befordulni, akkor bemész a következőn, majd vissza és kész. Na ezt itt sokszor nem lehet megtenni, az utak elrendezése elképesztő mértékben mellőzi a logikát. Ha pedig esetleg úgy döntesz, hogy szabályt szegve csak azért is befordulsz, hamarosan viszontláthatod magad egy fotón, melynek borsos ára van (60+ font). Kamerák akadnak mindenhol, állítom, hogy a világon nincs annyi kamera összesen, mint itt. Kamera gyalogosátkelőnél, nagyobb kereszteződésekben (ahol átmenni akár 1000 font is lehet, vagy viszlát jogsi … és még 1000 font), speed kamerák (táblával szépen kijelezve), valamint metrókban (állomásonként 15-20 rögzít, mikor lemész), magán a metrón, buszokon, és még a belvárosi zónában (Congestion Zone), melybe belépéshez (kocsival persze) hétfő-péntek napi 10 font az ár, és ezt is figyelik kamerák, sok-sok ezer, ha bemész, és nincs „jegyed”, hamar ott a bünti. És meglógni nem lehet, a kamerák mindent látnak (hiába beszélünk Congestion Zone esetében egy több száz négyzetkilométernyi területről). Térfigyelő kamerák vannak a gazdagabb részeken, mint pl Notting Hill-ben is, melyek nem csinálnak mást, csak azt, amire a nevük is utal: figyelik a teret, utcákat, piacokat, gazdagabb negyedekben a házakat, stb.

Visszatérve a közlekedésre, az utakon többféle, helyváltoztatásra alkalmas jelenséggel találkozhatunk. Ezek:

1. Buszok: Nagy, piros jószágok, 80%-uk emeletes, lassan, lomhán közlekednek, és többnyire mindig eléd rohassza őket az ég, nehogy tudjál haladni. Motorral kikerülni őket nem téma, de mikor a busz és közéd bekerül egy autó, ami nem tudja kikerülni gyorsan, akkor te is beragadsz. Ha pedig úgy döntesz, hogy kettőt előzöl egyszerre, akkor az autós ugyanekkor fogja megtalálni a lehetőséget az előzésre, vagyis behúzza eléd a kormányt.

2. Teherautók: szerencsére ezekből nem sok van, a kamionok, ha nincs külön dolguk a városban, kikerülik az M25-ösön. Ezekre is igaz, hogy lassúak, lomhák, és ha máshonnan nem, hát a földből kinő eléd egy.
3. Autósok: London útjainak igazi terroristái. Akad köztük kiváló sofőr, és akad suta, vak, süket. Legtöbbjének fogalma sincs, merre jár, úgy állítja a GPS-t, hogy közben öttel halad, mögötte a dudáló, őrjöngő kocsisor. A telefonálók a másik idióták, természetesen a telefonálás sokkal fontosabb, hogy bevegyék a kanyarokat. Láttam nemrég egy idiótát, aki olyan rohadt fontos beszélgetést folytatott, hogy egy kézzel kanyarodott, de a gázról nem vette le a lábát, így hát bumm bele a padkába, kerék furán állt: megérdemli. Az autósok kategóriáján belül vannak a taxisok: a hagyományos taxisofőrök jól vezetnek, rutinosak, és elég jól ismerik a várost is. Ám van egy másik fajtájuk, egy egyre népszerűbb fuvarozó szolgálat, az Addison Lee. Ezek közül még nem láttam olyat, aki tudta volna, hogy merre jár. Éppúgy, mint a GPS-el ügyködő balfaszok, ők is akkor nézelődnek, mikor mögöttük a kocsisor. Tanulóvezetők: No komment. Női sofőrök: elnézést a hölgy olvasóktól, de Önök borzalmasan vezetnek. Természetesen tisztelet a kivételnek. Tudom, hogy amelyik nő jól vezet, az nagyon, de az arányszám olyan alacsony, hogy ez nem fog sem engem, sem egyetlen más férfi sofőrt sem meggyőzni ennek ellenkezőjéről. Kérem figyeljenek, legyenek magabiztosabbak, a tükör a mögöttünk jövő forgalom és a tolatás figyelésére szolgál, nem pedig a smink és frizura ellenőrzésére. Történt már velem olyan, hogy egy ideje komótosan haladtam egy hölgy sofőr mögött, aki többször is megnézte magát a tükörben, és mikor ki akart kanyarodni, én meg mögötte álltam, még ásítoztam is, egyszer csak bebaszta rükvercbe a kocsit és padlógázzal hátra, mert rájött, hogy „ez nem az az út”. Szerencsére akkor semmi bajom nem lett, de a földön fekve integettem az oldalsó tükrébe, hogy „légy szíves álljál meg a jó kurva anyád”.

4. Motorosok: magam is ide tartozom, öt év alatt röpke 60 ezer mérföldet, vagyis kábé 110 ezer kilométert tettem bele hat különböző motorba. Így hát mondhatom, hogy van némi tapasztalatom. A Motorosok többnyire ésszel vezetnek, hiszen naponta elég sokat kell közülük mentősöknek összeszedniük. Már engem is szedtek össze kétszer sajnos. De hát ez van. Száguldozókat még szinte sosem láttam, a gyorsforgalmi utakon akad egy kettő, de a speed kamerák éppen úgy vannak elhelyezve, hogy ha túl gyorsan mennének, ne tudjanak megállni a figyelmeztető tábla ellenére, így hát viszlát jogsi. Ezt tudják ők is, ezért – legalábbis Londonban – szinte nincs száguldozás. Ám a motorosok közt is akadnak balfaszok, azok is többnyire vagy indiaiak, vagy pakisztániak, akik a saját hazájukban úgy tanultak meg motorozni, hogy ott nem létezett a Highway code, avagy a KRESZ. Idővel ők is megtanulják, hogy nem úgy van ám az, hogy rossz irányból vesszük be a kanyart, és még sok más példa.
5. Gyalogosok: &#@&{<Đ]Đ&@&>>& Néha ezt gondolom róluk. Képesek a földből kinőni, lelépni az úttestre úgy, hogy ha rá merészelsz dudálni, még neki áll feljebb. Sajnos olyat is láttam már, hogy egy anyuka úgy lépett le egy zebra nélküli tiszta úttestre, hogy két kocsi között nem ő lépett ki, hanem a BABAKOCSIT, benne a gyerekkel, tolta ki előre!!! Épphogy meg tudtam állni, és leüvöltöttem a fejét. Nem őt sajnáltam volna, hanem a gyerekét, és én mindig betartom a szabályokat, de hiába, ha fizikailag képtelenség megállni. A mögöttem jövő másik autós csatlakozott, és ő is elküldte a nőt a picsába (eközben a gyerek vigyorgott, mint az állat, szóval nem biztos, hogy értem teljesen a világot …). A zebrára lépés a másik: itt ahogy lelépsz, az első autós megáll …ha meg tud. Ha nem, akkor áthajt a zebrán, és a gyalogos, ha már ugye biztonságos, lelép. Na itt sok barom ezt megfordítja, előbb lelép, aztán nézi, biztonságos-e. Hiába tartod be itt is a szabályt, ha fizikailag nem lehet megállni. Ilyen még (lekopogtam) nem fordult elő velem, de kollégám már csúszott be, és majdnem elbaszta a buckalakót (erről később). Notting Hill különösen veszélyes a gyalogosok szempontjából, mert mind azt hiszi, hogy az úttest a járda része. Azt hiszem, ehhez már inkább én szoktam hozzá és mindig felkészülök a legrosszabbra.

Többnyire ezekkel a helyváltoztatásra alkalmas jelenségekkel találkozhatunk a londoni utakon.

Most pedig következzék néhány balesetem. Ha motorozol, előbb utóbb baleseted lesz. Ez csak idő kérdése. Nekem volt összesen hat, két koccanás, egy oldalba baszás, egy frontális ütközés, kettőnél pedig egymagam basztam el valamit, de nagyon.

A két koccanás nem volt téma, igazából már nem is emlékszem rájuk pontosan, csak arra, hogy voltak. A két magam okozta közül az egyik esetén egy eső utáni vizes úton (akkor még nem volt fasza csizmám, talán ez 2008 elején), készültem kikanyarodni, és elsőbbséget kellett adnom. Lassítás közben enyhén döntöttem, úgy jó hatvanról lassultam, első hátsó féket egyszerre húzva, nyomva, óvatosan. Ám a lábam a lecsúszott a hátsó fékről, így hirtelen minden nyomaték az első kerékre esett, ergo besatuzott az első kerék. Olyan gyorsan fejeltem meg a földet, hogy már csak azt érzékeltem, mikor már visszapattant a fejem. A kezem a kormány alá szorult, egy napig fájt, de semmi extra.

A második magam okozta baleset 2009 elején azonban már jobban fájt. Ez esetben enyhe jobbra döntés, elbambulás, és egy kocsi megállt előttem. No semmi gond, fékezés, és ugyanez a jelenség. Ámde, itt most volt annyi időm, hogy letegyem a jobb lábam. Na ezt nem kellett volna. Az ekkor már fasza csizmám úgy odatapadt a földhöz, hogy a térdem bekattant, a motor meg akart továbbmenni … Gyakorlatilag ez olyan volt, mintha valaki belerúgott volna a térdembe … elölről.

Ez a shop-tól száz méterre történt, ez idő alatt úgy elkezdett fájni, hogy ott már csak le tudtak emelni a motorról és két hétig nem tudtam lábra állni. Kórházban is voltam, magamtól, ínszalag szakadásra gyanakodtunk, de szerencsére semmi komoly, bár a jobb térdem azóta is furán kattog, néha bekattan és rossz irányba akar hajolni. Figyelnem kell az ugrásokra (hisz úgyis naponta több százat csinálok :)

Frontális ütközés: amilyen durván hangzik, ez volt a legröhejesebb: 2010 február. Zárós műszak, hazafelé jó messze, aznap este mínusz 6 fokot mértek. Egy lámpánál előttem két autó. Elindultunk, át a kereszteződésen, majd egy hosszú szakasz következett. A szembejövő sávban le akart kanyarodni egy nő, asszem Yaris-szal. Elengedte a két autót, engem meg nem vett észre. Pont úgy fordult be, hogy se gyorsítani nem tudtam, hogy elslisszoljak, se megállni a fagyos földön. Bumm. Átszálltam a kocsin, a motor követett a repülésben. Ezt követően a nő mögötti öt autó mind megállt, miközben a nő „Oh, my god, oh my god” felkiáltásokkal igyekezett magát ártatlannak beállítani, persze csak jobban megrémült, mint én. Minden sofőr mondta, hogy ne mozogjak, feküdjek a földre, hívják a rendőrt, mentőt. Mondtam, hogy minden oké, érzem mindenemet, de a lábam baszottul fáj, lévén a motor és a kocsi közé került. Addig erősködtek, míg elfeküdtem a földön, ami persze jó hideg volt. Egyikük kérdezte, fázok-e … Röhögtem.

Egy nagy fekete nylon zsákot hoztak, és betakartak, hogy ne fázzak, míg megérkezik a mentő. Ám eközben felhívták a shop-ot, és mondták a főnökömnek, hogy balesetem volt. Ő kiküldte egy kollégámat, aki nem tudta a részleteket, csak azt látta, hogy a földön fekszem, fekete zsákkal letakarva …

Kénytelen voltam integetni neki, mert szegény azt hitte, meghaltam. Vicces volt a helyzet.

Bevittek a kórházba, megröntgenezték a lábam, semmi baja. Jó az a kis 50 ezres motoros csizma. Két nappal később már mentem dolgozni, mintha mi sem történt volna.

Azonban 2011 januárban (érdekes, mindig télen) megtörtént a legnagyobb durr, és ez most sokáig tartott. 2011, január 10. Éppen az akkori könyvem utolsó fejezeteinél tartottam, és nem azt mondom, hogy emiatt nem figyeltem a forgalmat, hanem azt, hogy ez tette számomra a legrosszabb időzítésűvé a dolgot.

Egy körforgalmon áthaladva megadtam az elsőbbséget a jobbról jövőnek, jelen esetben senki nem volt ott. Behajtottam, értelemszerűen lassan. A balról érkezővel szemben elsőbbségem volt, de hirtelen feltűnt, szinte a semmiből egy sebesen közeledő Mercedes, valami terepjáró. Olyan gyorsan bukkant fel és közeledett, hogy tudtam, sem kigyorsítani, sem megállni nem lesz esélyem, így megnyomtam a dudát, hátha még észrevesz és félrekapja a kormányt. Alanyunk természetesen telefonált!!!!

A durranás után átrepültem a körforgalmon, neki egy éppen lelassító autónak, melynek megfejeltem az első lökhárítóját, ez pedig azután történt hogy teljes testsúlyommal (90+ kiló + 20 a motoros cuccok) a jobb vállamon landoltam. A motor csak ezután érkezett a földre, még rajtam is túlrepült.

Először tényleg nem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány, esetleg mindkettő, vagy egyik sem. Pár másodperc múlva, reflexből, megpróbáltam felállni, és harmonikává váltam.

Gyorsan körém sereglettek az emberek, közülük az egyik, egy nő, épp orvos volt. Kérdezgetett, igyekeztem válaszolni (még jó, hogy tudok angolul). Nyomban rájöttünk, hogy eltört a kulcscsontom. Ezt hittük legalábbis.

Megjött a rendőrség, a mentő, kínkeservesen, de megmentettünk a drága dzsekimet, de azt hittem, beszarok a fájdalomtól. Ellenkező esetben nemes egyszerűséggel levágják rólam.

A mentőautóban ülve csak azt tudtam, hogy a jobb karom nem működik, csak a kézfejem. Kórházba be, röntgen, kulcscsont nem tört hála égnek. Ám rosszabb történt. A kulcscsont és felkarcsont normál esetben összeér, nekem a kezem gyakorlatilag leszakadt, így most (a mai napig) egy kétcentis hézag van a két csont közt.

Ezzel a balesettel két hónapig voltam betegállományban, mely közben sok hajmeresztő dolog is történt, az akkori könyvemet végül sikerült befejeznem úgy, hogy a karomat a másikkal kellett kínok közt a székem karfájára tenni, lemondtam a fájdalomcsillapítókról is, csak hogy észnél legyek. Meg is lett az eredménye, gyönyörű drámát sikerült összehozni, melyről a benyomást az olvasóim úgy kezdték elmesélni, hogy „Hát Ladis, nem vagyok egy érzékeny típus, de …” Fantasztikus érzés volt.

A baleset után két hónappal vissza tudtam menni dolgozni, bár akkor lógott egy műtét a levegőben (acél váll lap a csontba csavarozva, kampó, mely felhúzza az egész felkaromat, mindez fél évre, így az orvos és én közösen úgy döntöttünk, hogy köszi, nem). Lehet élni ilyen, kissé furán kinéző vállal is, csak néha sajog. Hát ez van.

Ezen baleset után még nem volt semmi (lekopogtam), azóta még óvatosabban vezetek, már mindenhol megállok, még a galambokat is előreengedem. Óvatosság a lényeg. Mindig, mindenhol.

A következő bejegyzésben pár szó lesz filmekről és zenékről, hogy milyet szeretek, miket ajánlok, és mi a véleményem a mostani „remek” hollywood-i felhozatalról.

Maradjanak Velünk :)

És most Reklám :)

2. Bejegyzés: Londonról és az angol nyelvről

És máris itt van az újabb bejegyzés, ezúttal pár szó Londonról.

Mint tudjátok, most már több, mint öt éve itt élek. Az első négy hónap kínszenvedés besorolású benyomásai után elkezdtem a saját lábamra állni, az angol nyelv egyre jobban ment, egyre magabiztosabban mentem be boltokba, kérdezősködtem. Természetesen sok magyar kollégám volt akkoriban, így ha magamtól nem teszek erőfeszítéseket az angolom javítására, még most is makogó státuszban lennék. Szorgalmam meghozta gyümölcsét. Ám itt előnyös tulajdonságom, hogy szeretem (nagyon) az angol nyelvet. Ezzel kapcsolatban néhány szó: mivel két nyelven írok (magyar és angol, ugye), így ha nem is professzori tapasztalattal, de az átlagnál jóval többel rendelkezem, melyből következően egyfajta magbiztos nyilatkozást merészelek tenni.

A magyar nyelv roppant változatos, (különösen ha a káromkodásokat említjük), milliónyi árnyalatnyi kifejezés, leírás létezik, mellyel – ha összehasonlítást végzünk – az angol nem versenyezhet. A szavaink összetettek, egy szóba minden ragot, előtagot, időegységet mindent beleteszünk.

Az angol nyelv egy része ezzel szemben apró egységekből épül fel (leszámítva a kurva hosszú szavak tömkelegét), és ha ezeket az egységeket ügyesen tesszük a megfelelő helyükre, megkapjuk közel ugyanazt az eredményt, mint a magyarban. Ám a magyar ekkor még mindig szebb, leíróbb, de már nem sokkal, csak picit. Ám az angol nyelvnek rengeteg szava van, a nagy Collins értelmező szótárban – melyet forgatok a fordításokhoz – 170 000, azaz százhetvenezer szó van (hat éves kiadás, évente 5-8000 angol szó születik a semmiből, tudományok, irodalom, stb.) Ezekből több ezer, átfogalmazva, magyarosítva mind megtalálható a mi szókincsünkben, tehát egy átlagos, csak magyarul beszélő ember is alapjáraton több ezer angol szót tud (csak át kell őket megfelelően alakítani, pl. referencia - reference, plazma – plasm, és még millió egy más).

Ezt a listát még hosszan lehetne sorolni, a tapasztalatom az (melyet pár ezer oldal megírása és fordítása során szereztem), hogy a magyar nyelv változatosabb, de az angol nyelv gazdagabb.

Továbbá az angol nyelv az alapjaiban pofonegyszerű (bár a 12 igeidő is az alapokhoz tartozik, mégis sokan már ott elvéreznek és abbahagyják a tanulást), de a „konyhanyelv” után az ember egy óriási szakadék szélén találja magát. Ez a mindennapi életben is kijön, mikor angolul szeretne az ember elmondani olyan dolgokat, amik „csípőből” jönnek. És hirtelen rájövünk arra, hogy hoppá, mi is van? Ööö, ááá, úúú, és hasonló „összetett” szavak hagyják el ekkor szánkat.

A kulcs, legalábbis az én esetemben az volt, hogy amit mondani szeretnénk, azt tudni kell, hogy hogyan kell angolul mondani. Ki kell néha fordítanunk a saját agyunkat, hogy megértsünk dolgokat, megértessük magunkat. Anno nekem mondta egy-két ember, hogy „csak vigyázzak az angollal, még a végén elfelejtek magyarul”. E sorokat olvasva szerintem ez a tétel romba dőlt, melynek nagyon örülök. Mára tudom, hogy ez is csak az egyik visszahúzó tényező, melyben (sajnos) óriásiak vagyunk.

Na de „back to London”. London Európa legnagyobb városa, 8, azaz nyolcmillió lakossal (bár azt is olvastam, hogy 13 millió, beleértve a külvárosi zónákat is). Így vagy úgy, ez kurva sok ember, gyakorlatilag Magyarország lakossága él egy olyan városban, melynek két legszélesebb pontja közt 90, azaz kilencven kilométer terül el. Igen, London egy kissé baszott nagy város. 13 metróvonal biztosítja (időnként kevés sikerrel) a zökkenőmentes közlekedést, melyet naponta kétmillió ember vesz igénybe (a többi kocsival megy, egyre nagyobb divat a kerékpár itt is, motorosok cikáznak ezerrel, gyalogosok nőnek ki a földből akik utána kamikaze módjára közlekednek).

Számadatok szerint a londoni lakosság 54%-a angol, a maradék bevándorló, vagyis, mint sejteni lehetett, nem angol. Ezek a számok elrettentőek lehetnek, de ez a 46% megoszlik 83 nemzet (egy felmérés eredménye) fiai és lányai közt. Egyesek sokan vannak (India, Pakisztán, Kína, Lengyelország), mások kevesebben (a többi európai ország, egyéb ázsiai nemzetek, közel-kelet, és Magyarország is benne van ebben a „kevesebb” kategóriában (kb. 20-30 ezer magyar van UK-ban). Amerikában, és sok más nagy fővárosban a világon megtalálhatóak ezek a számok, de London a legnagyobb európai központ ilyen téren, és más téren is, pl.

1. Tudtuk-e, hogy az amerikai és európai popzene központja Londonban van? pl. itt van az Abbey Road Studios, ahol ilyen hétvégi bandák álltak össze kis garázsokban zenélni mint a Rolling Stones, Queen, Nirvana, és a többiek.
2. Tudtuk-e, hogy létezik egy mondás: „Aki Londont megunja, az az életet unja meg.” (valami gróftól származik, ne kérdezzétek ki volt). Ezzel öt év itt tartózkodás után egyetlen dolgot tudok tenni: megerősíteni. Avagy ami itt nincs, az nem létezik.
3. Tudtuk-e, hogy évente mennyi olyan rendezvény van, melyre százezrek, milliók mennek el? (pl szilveszteri tűzijáték, kínai újév, nyár végi fesztivál, focimeccsek, koncertek, és sok más rendezvény)
4. Tudtuk-e, hogy egyes szórakozói központban, mint pl. Camden Town, egy hétvége alatt annyi ember fordul meg, mint egy hatalmas zenei fesztiválon?
5. Tudtuk-e, hogy ami itt vetítésre/lejátszásra/bemutatásra kerül mozikban/színházakban/kiállításokon, annak mindössze csak egy tizede jut el Magyarországra?
6. Tudtuk-e, hogy most más nem jut eszembe, de mivel minden nap járom a várost metróval és motorral, ez a lista bővülni fog?

Na tehát, London Európa legnagyobb központja, de más nagyvárosok mellett – mint pl. Los Angeles, New York, Hong Kong, Tokió – London a világ egyik tengelye. Ami itt történik, az megtörténik a többiben is, és vissza. Innen is ágazik kifelé sok minden más országokba és városokba. Ja, és Londonból gyakorlatilag a fél világot irányítják, de pszt ;)

A nemzetekről és fiaikról lányaikról alkotott képem itt újrarajzolódott. Néhányukat és szokásaikat sikerült elég jól (néha túl jól) megismernem, így hát ha azt mondom, hogy valakit megkedveltem, azt okkal teszem (ez persze kétirányú :)). Sok kultúrának engednek szabad virágzást itt, teret biztosítanak nekik, hogy otthon érezhessék magukat, ami – szerintem – mindenképpen nemes dolog. És ez nemcsak a nemzetekre igaz, hanem az emberekre, egyénekre is. Nemrég kérdezte valaki tőlem, hogy ha egy mondatban össze kéne foglalnom, hogy miért jó London, akkor mit mondanék? A kérdés abszolút érdeklődő volt, nem kötekedő, így hát két másodperccel később rávágtam: „Itt hagynak élni.”

Ha dolgozol, nem veszik el a fizetésed felét, ha vállalkozol, nem lohol mögötted az adóhatóság, ha újdonságokat akarsz kipróbálni, vagy terjeszteni az ismereteidet, senki nem gátol meg ebben, és ha nem is mindenki, de sokan készséggel a rendelkezésedre állnak.

Ám a fenti lista mit sem ér, ha nem tudunk angolul. Az ide látogató magyarok 80%-a hazamegy, mert nem talál munkát, és azt hajtogatja, hogy „Á, itt nincs semmi, nincs semmi munka, mindenki bunkó, stb.” Azt már azonban nem szeretik emlegetni, hogy angolul egyikük sem beszélt, vagy ha igen, akkor kisiskolás szinten. Aki pedig tud angolul, az nem megy sehová (ebben az esetben is érvényes a 80%, vagyis aki tud, azok 80%-a marad).

Az angol a legfontosabb, nem tudom elégszer szajkózni, de orvos, bank, munka, vásárlás, utazás, interjúk, minden szarhoz kell. Persze vannak olyanok, akik annak ellenére hogy nem, vagy alig tudnak angolul, itt élnek sokáig, ám számukra maximum a pénzmennyiség és a nyugalom jelent kielégítő dolgot, a város „szépségét” nem hiszem, hogy túlságosan lehetne élvezni enélkül. Páratlan érzés, mikor besétálhatsz egy pub-ba, megihatsz egy sört úgy, hogy közben nem azt nézik, mit viselsz, milyen autóval érkeztél, hanem leülsz egymagad és viszonylag hamar érdeklődve ülnek hozzád, köréd az emberek. Ám ha nem tudsz velük beszélni, ott maradsz egymagad, és egy idő után roppant kellemetlen lesz, alig várod a sör végét és kiviharzol.

Ez nem csak pub-ban fordulhat elő, de egyéb helyeken is. A listát, hogy miért kell az angol és miféle elrettentő példák léteznek még, hosszasan lehetne folytatni, de nem fogom.

A közeljövőben igyekszem képekkel is frissíteni a bejegyzéseket, holnaptól viszek magammal fényképezőgépet, ami (ha nem zabál meg egy teljesen feltöltött elempárost harminc kép alatt, mint mostanában szokta) majd színesebbé teszi ezeket a dolgokat.

A következő részben egy pár szó a közlekedésről, mire kell figyelni, mire nem, meg egy két elrettentő példa, hogyan lehet húsz kilométer per órás sebesség mellett is szétszakítani a válladat és két hónapra betegállományba kerülni :)

Maradjanak velünk :)

És most Reklám :)

1. Bejegyzés: Bemutatkozás 1/X (ahol x nagyobb mint 10)

Már régóta tervezgetem egy saját blog létrehozását, melyben – gondolataim komplexitását figyelembe véve – végre talán teljes mértékben kifejthetem mások számára – és még számomra is – zavaros gondolataimat a világról, az emberekről, Magyarországról, Londonról, és arról, ami felé haladunk.

Az elmúlt hónapokban többször tapasztaltam, legyen szó akár hosszú órás beszélgetésekről, hogy a gondolataimat csak addig érzem megfelelőnek, míg meg nem próbálom elmondani őket. Ebből két dolog következhet:

1. még nem gondoltam át ezeket a dolgokat magam sem. Ez részben igaz lehet, hiszen – mint mindenki más – szubjektíven ítélek, bár a lehető legtöbb létező szempontból. Erre sokan mások is képesek, mindössze csak meg kell tanulni gondolkodni a másik ember fejével.
2. Bár elmondani nem mindig tudom, de mindig le tudom írni. Egy hát itt kezdődik.

Álljon itt egy rövid bemutatkozás, aki esetleg nem ismer. A nevem László, becenevemen Laci, Ladi, Ladis, Ladislaus, Leslie, és még sok más. Mint sejteni lehetett, Magyarországon születtem, de 2007-ben könnyes búcsút vettem hazámtól és egy másik országban igyekeztem megvetni a lábamat, hogy álmaimat megvalósíthassam, mely álmok elérhetetlenek Magyarországról (hogy csak az angol tudást említsem, de van itt még sok más is).

Az első időszakban (az első négy hónap) Londonban a poklok poklát éltem át, az egész várost elátkoztam gondolataimban; aki nálam jobban utálta akkor Londont, az tuti hazudott. Gyűlöltem, hánytam az egésztől.

Mígnem megtaláltam az első állandó munkámat, és mivel az első fizetéseimnek megvolt a gazdája (tartozások), azok után már szépen lassan elkezdtem a saját lábamra állni. Ezen időszakban természetesen akadtak segítőim, talán három embert tudnék megnevezni, akiknek gyakorlatilag az életemet köszönhetem. Nekik, míg élek, hálás leszek.

Nem titok, hogy pénzbevételi forrásom a munkám, motoros futár vagyok, melynek roppant előnyös tulajdonságai vannak:

1. imádok motorozni, így hát még a munkámat is szeretem.
2. Figyelembe véve a munkára fordított időt, elég jól keresek
3. És Notting Hill-ben robogok össze-vissza, mely városrészt vagy szereted, vagy szereted :) Imádni való, nyüzsög az élettől, látnivalók, bulik, jó hangulat.

Londoni tartózkodásom során természetesen megtaláltam önmagam is, és rájöttem, hogy tudok könyvet írni, ráadásul még szeretik is az emberek.

"Egy írót kitüntetni nem lehet sem diadalkapuval,
sem koszorúkkal, úgy mint azzal, ha őt műveiben megismerik:
ez a legnagyobb jutalma." Mikszáth Kálmán

Ez sikerült. Óriási érzés volt az erre fordított idő ilyen téren való megtérülése, talán életem egyik legboldogabb időszakának mondanám.

Ám ennek jött a rákfenéje: Sokan nem értik, hogy ha író vagyok és nem is „egylövetű” (hiszen tíz könyvet írtam, nyolcat az elmúlt két év alatt, és folyamatban van a 11. és 12. is), akkor miért nem vagyok gazdag, miért kell még mindig motoroznom?

Nos, aki tudja, mi zajlik a könyvpiacon manapság, az azt is tudja, hogy ez kutya nehéz dolog. Már elértem azt, hogy a kérdés – vajon jó vagyok? Vajon érdemes ezzel foglalkoznom? – megválaszolásra került a rengeteg visszajelzés, kritika, ösztönzés tekintetében. Tehát érdemes ezzel foglalkoznom. Már „csak” pénzt is kéne belőle csinálni, hogy végre a további három évre való könyvötleteim megírása ne tíz évbe teljen, hanem tényleg csak háromba, vagyis ezzel szeretnék teljes mértékben foglalkozni. És itt vissza is kanyarodunk ezen bekezdés elejére, hogy aki tudja, hogy mi zajlik itt (és én jól tudom), az azt is tudja, hogy ez nagyon nehéz.

Sajnos azzal is szembe kellett néznem, hogy a magyar nyelvű írásnak a továbbiakban több okból nincs értelme:

1. sajnos az emberek nem szeretnek olvasni. Ez tény, mellyel két dolgot lehet tenni: elfogadni és elfogadni.
2. Egyszer már egy facebook-os bejegyzésben említettem, hogy többen folytattak kutatásokat az 1-es pont miértjével kapcsolatban. A gond az iskolában kezdődik: a gyerekekkel olyan nehéz műveket olvastatnak, melyek még a felnőttek számára is sokszor érthetetlenek, és nehezek, felkavaróak. Könyörgöm, egy gyerek mit ért belőle? Semmit. Azt érik el ezzel, hogy aki egyszer az életben túlteszi magát a kötelező olvasmányokon, az az életben nem vesz a kezébe még egyszer egy könyvet sem. A gyerekeket, így a mai felnőtteket, kik mind ezt élték át, nem lehet hibáztatni. Ám a kérdés, hogy mi lenne, ha a gyerekekkel nem nehéz műveket, hanem egyszerű, könnyen emészthető ifjúsági regényeket olvastatnának, melyekben éppúgy megvan minden, ami kell, ráadásul még jobban is élvezhetőek? Miért kell csökönyösen ragaszkodni a több évtizedes – jól láthatóan értelmetlen – szokásokhoz? Ezzel a tézissel egyre több tanár is egyetért (hiszen ezen okfejtéseket ők kezdték el, én csak elolvastam őket és egyetértek velük).
3. Ha a 2-es pont még nem lenne elég, akkor jön a képbe a televízió. Örömteljes hír, hogy egyre több barátom teszi azt a tévével, amire való: kibasszák a nyitott ablakon (persze csak szimplán nem kapcsolják be, vagy csak filmeket néznek és nem tv műsorokat, mely már jó). Ám sajnos az ország nagy része még élvezi az agymosást, a manipulált, kreált híreket, melyekben nem azt nézzük, amit akarunk látni, hanem azt, amit valaki más akar, hogy lássunk. E kettő közt óriási különbség van, de csak az érti meg, aki letesz a tv nézés kártékony szokásáról. (A tv olyan az agynak, mint a cigaretta a tüdőnek, avagy a „TV nézés súlyosan károsítja az Ön és környezetében élők agyát”).

Na, ennyit a könyvekről, majd még időnként említek egy-két dolgot ezzel kapcsolatban, de elnyújtani nem akarom, uncsi lenne.

A következő bejegyzés Londonról fog szólni, hogy miért jó, miért nem jó, mit lehet, mit nem lehet tenni. Maradjanak velünk!

És most Reklám :)