3. Bejegyzés: A londoni közlekedés és egy-két baleset

És akkor ezt itt most a 3. Bejegyzés, melyben a közlekedésről lesz szó.

Londonban, meg úgy egész Angliában (meg Hong Kong, Japán, Ausztrália, Új Zéland, és még sok más ország) baloldali közlekedés van. Nem fordítottat mondanék, mert az félreérthető, hiszen nem hátrafelé mennek a járművek.

A londoni közlekedés két fontos tulajdonsága a birkatürelem és az előzékenység. Aki nekivág a City-nek (ennek jelentése bár nagyváros, London esetében ez a belváros elnevezése, másik a downtown, de az amerikai nyelvjárás, és ettől kezdve pedig megszaporítom ezen kifejezéseket, így legalább tanulhat egy kis angolt ebből is bárki), az tudja, hogy egyhamar nem fog kijutni belőle (hideg élelem ajánlott). London körül egy ún. M25 nevű gyorsforgalmi út épült, melyet használva megkerülheted az egész várost (bár ez sem kis utazás), valamint belül is van egy körgyűrű, melynek neve North Circular és South Circular (ez utóbbi néhány részen nem elkülönített szakasz, így elég nagy a napi káosz).

Londonnak nem kevesebb, mint 72 ezer utcája van, a néhány méteres kis sikátortól kezdve a több kilométeres sugárútig. Az elrendezésük azonban elég kaotikus: ha pl. Budapesten eltévesztesz egy leágazót, vagy csak nem lehet ott befordulni, akkor bemész a következőn, majd vissza és kész. Na ezt itt sokszor nem lehet megtenni, az utak elrendezése elképesztő mértékben mellőzi a logikát. Ha pedig esetleg úgy döntesz, hogy szabályt szegve csak azért is befordulsz, hamarosan viszontláthatod magad egy fotón, melynek borsos ára van (60+ font). Kamerák akadnak mindenhol, állítom, hogy a világon nincs annyi kamera összesen, mint itt. Kamera gyalogosátkelőnél, nagyobb kereszteződésekben (ahol átmenni akár 1000 font is lehet, vagy viszlát jogsi … és még 1000 font), speed kamerák (táblával szépen kijelezve), valamint metrókban (állomásonként 15-20 rögzít, mikor lemész), magán a metrón, buszokon, és még a belvárosi zónában (Congestion Zone), melybe belépéshez (kocsival persze) hétfő-péntek napi 10 font az ár, és ezt is figyelik kamerák, sok-sok ezer, ha bemész, és nincs „jegyed”, hamar ott a bünti. És meglógni nem lehet, a kamerák mindent látnak (hiába beszélünk Congestion Zone esetében egy több száz négyzetkilométernyi területről). Térfigyelő kamerák vannak a gazdagabb részeken, mint pl Notting Hill-ben is, melyek nem csinálnak mást, csak azt, amire a nevük is utal: figyelik a teret, utcákat, piacokat, gazdagabb negyedekben a házakat, stb.

Visszatérve a közlekedésre, az utakon többféle, helyváltoztatásra alkalmas jelenséggel találkozhatunk. Ezek:

1. Buszok: Nagy, piros jószágok, 80%-uk emeletes, lassan, lomhán közlekednek, és többnyire mindig eléd rohassza őket az ég, nehogy tudjál haladni. Motorral kikerülni őket nem téma, de mikor a busz és közéd bekerül egy autó, ami nem tudja kikerülni gyorsan, akkor te is beragadsz. Ha pedig úgy döntesz, hogy kettőt előzöl egyszerre, akkor az autós ugyanekkor fogja megtalálni a lehetőséget az előzésre, vagyis behúzza eléd a kormányt.

2. Teherautók: szerencsére ezekből nem sok van, a kamionok, ha nincs külön dolguk a városban, kikerülik az M25-ösön. Ezekre is igaz, hogy lassúak, lomhák, és ha máshonnan nem, hát a földből kinő eléd egy.
3. Autósok: London útjainak igazi terroristái. Akad köztük kiváló sofőr, és akad suta, vak, süket. Legtöbbjének fogalma sincs, merre jár, úgy állítja a GPS-t, hogy közben öttel halad, mögötte a dudáló, őrjöngő kocsisor. A telefonálók a másik idióták, természetesen a telefonálás sokkal fontosabb, hogy bevegyék a kanyarokat. Láttam nemrég egy idiótát, aki olyan rohadt fontos beszélgetést folytatott, hogy egy kézzel kanyarodott, de a gázról nem vette le a lábát, így hát bumm bele a padkába, kerék furán állt: megérdemli. Az autósok kategóriáján belül vannak a taxisok: a hagyományos taxisofőrök jól vezetnek, rutinosak, és elég jól ismerik a várost is. Ám van egy másik fajtájuk, egy egyre népszerűbb fuvarozó szolgálat, az Addison Lee. Ezek közül még nem láttam olyat, aki tudta volna, hogy merre jár. Éppúgy, mint a GPS-el ügyködő balfaszok, ők is akkor nézelődnek, mikor mögöttük a kocsisor. Tanulóvezetők: No komment. Női sofőrök: elnézést a hölgy olvasóktól, de Önök borzalmasan vezetnek. Természetesen tisztelet a kivételnek. Tudom, hogy amelyik nő jól vezet, az nagyon, de az arányszám olyan alacsony, hogy ez nem fog sem engem, sem egyetlen más férfi sofőrt sem meggyőzni ennek ellenkezőjéről. Kérem figyeljenek, legyenek magabiztosabbak, a tükör a mögöttünk jövő forgalom és a tolatás figyelésére szolgál, nem pedig a smink és frizura ellenőrzésére. Történt már velem olyan, hogy egy ideje komótosan haladtam egy hölgy sofőr mögött, aki többször is megnézte magát a tükörben, és mikor ki akart kanyarodni, én meg mögötte álltam, még ásítoztam is, egyszer csak bebaszta rükvercbe a kocsit és padlógázzal hátra, mert rájött, hogy „ez nem az az út”. Szerencsére akkor semmi bajom nem lett, de a földön fekve integettem az oldalsó tükrébe, hogy „légy szíves álljál meg a jó kurva anyád”.

4. Motorosok: magam is ide tartozom, öt év alatt röpke 60 ezer mérföldet, vagyis kábé 110 ezer kilométert tettem bele hat különböző motorba. Így hát mondhatom, hogy van némi tapasztalatom. A Motorosok többnyire ésszel vezetnek, hiszen naponta elég sokat kell közülük mentősöknek összeszedniük. Már engem is szedtek össze kétszer sajnos. De hát ez van. Száguldozókat még szinte sosem láttam, a gyorsforgalmi utakon akad egy kettő, de a speed kamerák éppen úgy vannak elhelyezve, hogy ha túl gyorsan mennének, ne tudjanak megállni a figyelmeztető tábla ellenére, így hát viszlát jogsi. Ezt tudják ők is, ezért – legalábbis Londonban – szinte nincs száguldozás. Ám a motorosok közt is akadnak balfaszok, azok is többnyire vagy indiaiak, vagy pakisztániak, akik a saját hazájukban úgy tanultak meg motorozni, hogy ott nem létezett a Highway code, avagy a KRESZ. Idővel ők is megtanulják, hogy nem úgy van ám az, hogy rossz irányból vesszük be a kanyart, és még sok más példa.
5. Gyalogosok: &#@&{<Đ]Đ&@&>>& Néha ezt gondolom róluk. Képesek a földből kinőni, lelépni az úttestre úgy, hogy ha rá merészelsz dudálni, még neki áll feljebb. Sajnos olyat is láttam már, hogy egy anyuka úgy lépett le egy zebra nélküli tiszta úttestre, hogy két kocsi között nem ő lépett ki, hanem a BABAKOCSIT, benne a gyerekkel, tolta ki előre!!! Épphogy meg tudtam állni, és leüvöltöttem a fejét. Nem őt sajnáltam volna, hanem a gyerekét, és én mindig betartom a szabályokat, de hiába, ha fizikailag képtelenség megállni. A mögöttem jövő másik autós csatlakozott, és ő is elküldte a nőt a picsába (eközben a gyerek vigyorgott, mint az állat, szóval nem biztos, hogy értem teljesen a világot …). A zebrára lépés a másik: itt ahogy lelépsz, az első autós megáll …ha meg tud. Ha nem, akkor áthajt a zebrán, és a gyalogos, ha már ugye biztonságos, lelép. Na itt sok barom ezt megfordítja, előbb lelép, aztán nézi, biztonságos-e. Hiába tartod be itt is a szabályt, ha fizikailag nem lehet megállni. Ilyen még (lekopogtam) nem fordult elő velem, de kollégám már csúszott be, és majdnem elbaszta a buckalakót (erről később). Notting Hill különösen veszélyes a gyalogosok szempontjából, mert mind azt hiszi, hogy az úttest a járda része. Azt hiszem, ehhez már inkább én szoktam hozzá és mindig felkészülök a legrosszabbra.

Többnyire ezekkel a helyváltoztatásra alkalmas jelenségekkel találkozhatunk a londoni utakon.

Most pedig következzék néhány balesetem. Ha motorozol, előbb utóbb baleseted lesz. Ez csak idő kérdése. Nekem volt összesen hat, két koccanás, egy oldalba baszás, egy frontális ütközés, kettőnél pedig egymagam basztam el valamit, de nagyon.

A két koccanás nem volt téma, igazából már nem is emlékszem rájuk pontosan, csak arra, hogy voltak. A két magam okozta közül az egyik esetén egy eső utáni vizes úton (akkor még nem volt fasza csizmám, talán ez 2008 elején), készültem kikanyarodni, és elsőbbséget kellett adnom. Lassítás közben enyhén döntöttem, úgy jó hatvanról lassultam, első hátsó féket egyszerre húzva, nyomva, óvatosan. Ám a lábam a lecsúszott a hátsó fékről, így hirtelen minden nyomaték az első kerékre esett, ergo besatuzott az első kerék. Olyan gyorsan fejeltem meg a földet, hogy már csak azt érzékeltem, mikor már visszapattant a fejem. A kezem a kormány alá szorult, egy napig fájt, de semmi extra.

A második magam okozta baleset 2009 elején azonban már jobban fájt. Ez esetben enyhe jobbra döntés, elbambulás, és egy kocsi megállt előttem. No semmi gond, fékezés, és ugyanez a jelenség. Ámde, itt most volt annyi időm, hogy letegyem a jobb lábam. Na ezt nem kellett volna. Az ekkor már fasza csizmám úgy odatapadt a földhöz, hogy a térdem bekattant, a motor meg akart továbbmenni … Gyakorlatilag ez olyan volt, mintha valaki belerúgott volna a térdembe … elölről.

Ez a shop-tól száz méterre történt, ez idő alatt úgy elkezdett fájni, hogy ott már csak le tudtak emelni a motorról és két hétig nem tudtam lábra állni. Kórházban is voltam, magamtól, ínszalag szakadásra gyanakodtunk, de szerencsére semmi komoly, bár a jobb térdem azóta is furán kattog, néha bekattan és rossz irányba akar hajolni. Figyelnem kell az ugrásokra (hisz úgyis naponta több százat csinálok :)

Frontális ütközés: amilyen durván hangzik, ez volt a legröhejesebb: 2010 február. Zárós műszak, hazafelé jó messze, aznap este mínusz 6 fokot mértek. Egy lámpánál előttem két autó. Elindultunk, át a kereszteződésen, majd egy hosszú szakasz következett. A szembejövő sávban le akart kanyarodni egy nő, asszem Yaris-szal. Elengedte a két autót, engem meg nem vett észre. Pont úgy fordult be, hogy se gyorsítani nem tudtam, hogy elslisszoljak, se megállni a fagyos földön. Bumm. Átszálltam a kocsin, a motor követett a repülésben. Ezt követően a nő mögötti öt autó mind megállt, miközben a nő „Oh, my god, oh my god” felkiáltásokkal igyekezett magát ártatlannak beállítani, persze csak jobban megrémült, mint én. Minden sofőr mondta, hogy ne mozogjak, feküdjek a földre, hívják a rendőrt, mentőt. Mondtam, hogy minden oké, érzem mindenemet, de a lábam baszottul fáj, lévén a motor és a kocsi közé került. Addig erősködtek, míg elfeküdtem a földön, ami persze jó hideg volt. Egyikük kérdezte, fázok-e … Röhögtem.

Egy nagy fekete nylon zsákot hoztak, és betakartak, hogy ne fázzak, míg megérkezik a mentő. Ám eközben felhívták a shop-ot, és mondták a főnökömnek, hogy balesetem volt. Ő kiküldte egy kollégámat, aki nem tudta a részleteket, csak azt látta, hogy a földön fekszem, fekete zsákkal letakarva …

Kénytelen voltam integetni neki, mert szegény azt hitte, meghaltam. Vicces volt a helyzet.

Bevittek a kórházba, megröntgenezték a lábam, semmi baja. Jó az a kis 50 ezres motoros csizma. Két nappal később már mentem dolgozni, mintha mi sem történt volna.

Azonban 2011 januárban (érdekes, mindig télen) megtörtént a legnagyobb durr, és ez most sokáig tartott. 2011, január 10. Éppen az akkori könyvem utolsó fejezeteinél tartottam, és nem azt mondom, hogy emiatt nem figyeltem a forgalmat, hanem azt, hogy ez tette számomra a legrosszabb időzítésűvé a dolgot.

Egy körforgalmon áthaladva megadtam az elsőbbséget a jobbról jövőnek, jelen esetben senki nem volt ott. Behajtottam, értelemszerűen lassan. A balról érkezővel szemben elsőbbségem volt, de hirtelen feltűnt, szinte a semmiből egy sebesen közeledő Mercedes, valami terepjáró. Olyan gyorsan bukkant fel és közeledett, hogy tudtam, sem kigyorsítani, sem megállni nem lesz esélyem, így megnyomtam a dudát, hátha még észrevesz és félrekapja a kormányt. Alanyunk természetesen telefonált!!!!

A durranás után átrepültem a körforgalmon, neki egy éppen lelassító autónak, melynek megfejeltem az első lökhárítóját, ez pedig azután történt hogy teljes testsúlyommal (90+ kiló + 20 a motoros cuccok) a jobb vállamon landoltam. A motor csak ezután érkezett a földre, még rajtam is túlrepült.

Először tényleg nem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány, esetleg mindkettő, vagy egyik sem. Pár másodperc múlva, reflexből, megpróbáltam felállni, és harmonikává váltam.

Gyorsan körém sereglettek az emberek, közülük az egyik, egy nő, épp orvos volt. Kérdezgetett, igyekeztem válaszolni (még jó, hogy tudok angolul). Nyomban rájöttünk, hogy eltört a kulcscsontom. Ezt hittük legalábbis.

Megjött a rendőrség, a mentő, kínkeservesen, de megmentettünk a drága dzsekimet, de azt hittem, beszarok a fájdalomtól. Ellenkező esetben nemes egyszerűséggel levágják rólam.

A mentőautóban ülve csak azt tudtam, hogy a jobb karom nem működik, csak a kézfejem. Kórházba be, röntgen, kulcscsont nem tört hála égnek. Ám rosszabb történt. A kulcscsont és felkarcsont normál esetben összeér, nekem a kezem gyakorlatilag leszakadt, így most (a mai napig) egy kétcentis hézag van a két csont közt.

Ezzel a balesettel két hónapig voltam betegállományban, mely közben sok hajmeresztő dolog is történt, az akkori könyvemet végül sikerült befejeznem úgy, hogy a karomat a másikkal kellett kínok közt a székem karfájára tenni, lemondtam a fájdalomcsillapítókról is, csak hogy észnél legyek. Meg is lett az eredménye, gyönyörű drámát sikerült összehozni, melyről a benyomást az olvasóim úgy kezdték elmesélni, hogy „Hát Ladis, nem vagyok egy érzékeny típus, de …” Fantasztikus érzés volt.

A baleset után két hónappal vissza tudtam menni dolgozni, bár akkor lógott egy műtét a levegőben (acél váll lap a csontba csavarozva, kampó, mely felhúzza az egész felkaromat, mindez fél évre, így az orvos és én közösen úgy döntöttünk, hogy köszi, nem). Lehet élni ilyen, kissé furán kinéző vállal is, csak néha sajog. Hát ez van.

Ezen baleset után még nem volt semmi (lekopogtam), azóta még óvatosabban vezetek, már mindenhol megállok, még a galambokat is előreengedem. Óvatosság a lényeg. Mindig, mindenhol.

A következő bejegyzésben pár szó lesz filmekről és zenékről, hogy milyet szeretek, miket ajánlok, és mi a véleményem a mostani „remek” hollywood-i felhozatalról.

Maradjanak Velünk :)

És most Reklám :)