1. Bejegyzés: Bemutatkozás 1/X (ahol x nagyobb mint 10)

Már régóta tervezgetem egy saját blog létrehozását, melyben – gondolataim komplexitását figyelembe véve – végre talán teljes mértékben kifejthetem mások számára – és még számomra is – zavaros gondolataimat a világról, az emberekről, Magyarországról, Londonról, és arról, ami felé haladunk.

Az elmúlt hónapokban többször tapasztaltam, legyen szó akár hosszú órás beszélgetésekről, hogy a gondolataimat csak addig érzem megfelelőnek, míg meg nem próbálom elmondani őket. Ebből két dolog következhet:

1. még nem gondoltam át ezeket a dolgokat magam sem. Ez részben igaz lehet, hiszen – mint mindenki más – szubjektíven ítélek, bár a lehető legtöbb létező szempontból. Erre sokan mások is képesek, mindössze csak meg kell tanulni gondolkodni a másik ember fejével.
2. Bár elmondani nem mindig tudom, de mindig le tudom írni. Egy hát itt kezdődik.

Álljon itt egy rövid bemutatkozás, aki esetleg nem ismer. A nevem László, becenevemen Laci, Ladi, Ladis, Ladislaus, Leslie, és még sok más. Mint sejteni lehetett, Magyarországon születtem, de 2007-ben könnyes búcsút vettem hazámtól és egy másik országban igyekeztem megvetni a lábamat, hogy álmaimat megvalósíthassam, mely álmok elérhetetlenek Magyarországról (hogy csak az angol tudást említsem, de van itt még sok más is).

Az első időszakban (az első négy hónap) Londonban a poklok poklát éltem át, az egész várost elátkoztam gondolataimban; aki nálam jobban utálta akkor Londont, az tuti hazudott. Gyűlöltem, hánytam az egésztől.

Mígnem megtaláltam az első állandó munkámat, és mivel az első fizetéseimnek megvolt a gazdája (tartozások), azok után már szépen lassan elkezdtem a saját lábamra állni. Ezen időszakban természetesen akadtak segítőim, talán három embert tudnék megnevezni, akiknek gyakorlatilag az életemet köszönhetem. Nekik, míg élek, hálás leszek.

Nem titok, hogy pénzbevételi forrásom a munkám, motoros futár vagyok, melynek roppant előnyös tulajdonságai vannak:

1. imádok motorozni, így hát még a munkámat is szeretem.
2. Figyelembe véve a munkára fordított időt, elég jól keresek
3. És Notting Hill-ben robogok össze-vissza, mely városrészt vagy szereted, vagy szereted :) Imádni való, nyüzsög az élettől, látnivalók, bulik, jó hangulat.

Londoni tartózkodásom során természetesen megtaláltam önmagam is, és rájöttem, hogy tudok könyvet írni, ráadásul még szeretik is az emberek.

"Egy írót kitüntetni nem lehet sem diadalkapuval,
sem koszorúkkal, úgy mint azzal, ha őt műveiben megismerik:
ez a legnagyobb jutalma." Mikszáth Kálmán

Ez sikerült. Óriási érzés volt az erre fordított idő ilyen téren való megtérülése, talán életem egyik legboldogabb időszakának mondanám.

Ám ennek jött a rákfenéje: Sokan nem értik, hogy ha író vagyok és nem is „egylövetű” (hiszen tíz könyvet írtam, nyolcat az elmúlt két év alatt, és folyamatban van a 11. és 12. is), akkor miért nem vagyok gazdag, miért kell még mindig motoroznom?

Nos, aki tudja, mi zajlik a könyvpiacon manapság, az azt is tudja, hogy ez kutya nehéz dolog. Már elértem azt, hogy a kérdés – vajon jó vagyok? Vajon érdemes ezzel foglalkoznom? – megválaszolásra került a rengeteg visszajelzés, kritika, ösztönzés tekintetében. Tehát érdemes ezzel foglalkoznom. Már „csak” pénzt is kéne belőle csinálni, hogy végre a további három évre való könyvötleteim megírása ne tíz évbe teljen, hanem tényleg csak háromba, vagyis ezzel szeretnék teljes mértékben foglalkozni. És itt vissza is kanyarodunk ezen bekezdés elejére, hogy aki tudja, hogy mi zajlik itt (és én jól tudom), az azt is tudja, hogy ez nagyon nehéz.

Sajnos azzal is szembe kellett néznem, hogy a magyar nyelvű írásnak a továbbiakban több okból nincs értelme:

1. sajnos az emberek nem szeretnek olvasni. Ez tény, mellyel két dolgot lehet tenni: elfogadni és elfogadni.
2. Egyszer már egy facebook-os bejegyzésben említettem, hogy többen folytattak kutatásokat az 1-es pont miértjével kapcsolatban. A gond az iskolában kezdődik: a gyerekekkel olyan nehéz műveket olvastatnak, melyek még a felnőttek számára is sokszor érthetetlenek, és nehezek, felkavaróak. Könyörgöm, egy gyerek mit ért belőle? Semmit. Azt érik el ezzel, hogy aki egyszer az életben túlteszi magát a kötelező olvasmányokon, az az életben nem vesz a kezébe még egyszer egy könyvet sem. A gyerekeket, így a mai felnőtteket, kik mind ezt élték át, nem lehet hibáztatni. Ám a kérdés, hogy mi lenne, ha a gyerekekkel nem nehéz műveket, hanem egyszerű, könnyen emészthető ifjúsági regényeket olvastatnának, melyekben éppúgy megvan minden, ami kell, ráadásul még jobban is élvezhetőek? Miért kell csökönyösen ragaszkodni a több évtizedes – jól láthatóan értelmetlen – szokásokhoz? Ezzel a tézissel egyre több tanár is egyetért (hiszen ezen okfejtéseket ők kezdték el, én csak elolvastam őket és egyetértek velük).
3. Ha a 2-es pont még nem lenne elég, akkor jön a képbe a televízió. Örömteljes hír, hogy egyre több barátom teszi azt a tévével, amire való: kibasszák a nyitott ablakon (persze csak szimplán nem kapcsolják be, vagy csak filmeket néznek és nem tv műsorokat, mely már jó). Ám sajnos az ország nagy része még élvezi az agymosást, a manipulált, kreált híreket, melyekben nem azt nézzük, amit akarunk látni, hanem azt, amit valaki más akar, hogy lássunk. E kettő közt óriási különbség van, de csak az érti meg, aki letesz a tv nézés kártékony szokásáról. (A tv olyan az agynak, mint a cigaretta a tüdőnek, avagy a „TV nézés súlyosan károsítja az Ön és környezetében élők agyát”).

Na, ennyit a könyvekről, majd még időnként említek egy-két dolgot ezzel kapcsolatban, de elnyújtani nem akarom, uncsi lenne.

A következő bejegyzés Londonról fog szólni, hogy miért jó, miért nem jó, mit lehet, mit nem lehet tenni. Maradjanak velünk!

És most Reklám :)